Lassan hagyománnyá válik gyülekezetünkben a csendes nap, amelyen az idén immár harmadszor vettünk részt lelkipásztorunk vezetésével november utolsó hétvégéjén.

Ez már az ötödik alkalom lett volna, ha tavaly és idén tavasszal is a járvány meg nem hiúsította volna, mivel eredetileg évente kétszer, ősszel és tavasszal van a gyülekezeti programok közé tervezve. Hálásak vagyunk azonban azért is, hogy ezekben a nehéz időkben évente legalább egyszer sikerült megtartanunk. A mostani alkalom éppen advent kezdetére esett, így áldásos ráhangolódást jelentett a másnapi, vasárnapi, adventi úrvacsorás istentiszteletre.

Ebben az évben újra a bakonyi Gézaházán, az erdei fogadóban szálltunk meg, ahol a körülmények is jobban hozzásegítenek a megnyugváshoz, elcsendesedéshez. Körülöttünk jobbára csak az erdő hangjait hallani, a fák illatát érezni. A természetben töltött idő fontos része az elmélyülésnek.
A csendes nap nem csak a léleknek, de a testnek is felüdülést kínál. Pénteken este 6 óra felé többnyire fáradtan, zord úti körülmények közül érkeztünk meg a fogadóba. Utunkat eső, havas eső, hó és köd kísérte, de hála Istennek mind a tizenketten baj nélkül megérkeztünk. (Sajnos két házaspár az utolsó pillanatban volt kénytelen lemondani az utat, így lettünk 16 helyett 12-en.) A kandallóban már lobogó tűz fogadott minket, és hamarosan bőséges vacsora került asztalunkra. Az este mindig a megérkezésé – testben és lélekben. Jó érzéssel hagyjuk magunk mögött a heti munkát, a kötelességeket. Figyelünk arra is, hogy időben nyugovóra térve kialudhassuk magunkat. Az esti áhítat és beszélgetés is a ráhangolódást, az ismerkedést szolgálja.

Az idén szükség is volt az ismerkedésre, mert kis csoportunk újonnan jött tagokkal bővült, az elvonulás, elcsendesedés lehetősége olyanokat is megérintett, akik korábban még nem vettek részt ilyen alkalmon. Sokféle lelkiállapotban érkeztünk: van, aki kíváncsi várakozással, hogy milyen is ez a nap, van, aki az igéből való tanulás vágyával, van, aki feltöltődésre, „elsimulásra” várva, van, aki nehéz élethelyzetében Isten útmutatását, vigasztalását híva segítségül. De mindannyian leginkább azért, hogy Isten közelségében az Ő szavára, hangjára figyeljünk.

Az idei témánk már adventhez kötődött. Kiindulópontul Lukács evangéliuma 2. fejezetéből a 25. verstől a 38-ig terjedő szakasz szolgált. Két várakozó ember története, Simeoné és Annáé. Kitartó várakozásuk, hogy meglássák a megváltót, már önmagában is példa számunkra, akik mindent gyorsan akarunk, és a gyors tempójú élet egyre csak fokozza türelmetlenségünket. Este Simeon történetét hallgattuk meg, rádöbbenve, hogy talán egy életen át is várt töretlenül Isten ígéretére. Másnap reggel ennek folytatásaként Anna történetét hallgattuk meg, aki szintén hosszú évtizedekig képes volt várni a megígért megváltóra.

Advent három vonatkozásából – Jézus első eljövetele, amikor gyermekként megszületve testben megjelenik, második eljövetele, amikor elküldi a Szent Lelket maga helyett, és harmadik eljövetele, amikor visszajön az idők végén – ez utóbbira, a visszajövetelre tette tiszteletes úr a hangsúlyt. Talán ezzel foglalkozunk legkevesebbet, ez a leginkább elhanyagolt üzenete adventnek.
Csendes napi feladatunk e két történet alapos átelmélkedése volt, engedve, hogy a bibliai hivatkozások akár más témák felé vigyenek minket. A lényeg, hogy az Írás és a Lélek vezessen. Hogy engedjük magunkat vezetni. Az elmúlt évek gyakorlatát követve, tiszteletes úr azt kérte, hogy ízlelgessük a szöveg szavait, figyeljünk arra, hogy melyik érint meg, és gondolkozzunk el, hogy miért éppen az, vagy miért éppen most! Tegyünk fel kérdéseket! „Mit jelent ez Uram? Mit akarsz ezzel mondani, üzenni?” Ugyanakkor figyeljünk arra, hogy Isten mit kérdez tőlünk!

Vezérfonalul kérdéseket is kaptunk, hogy elmélkedésünk folyamán ezekre is keressük a választ:
1) Mit remélek ettől az élettől?
2) Milyen ígéretei vannak Istennek az életemben?
3) Mit akar velem Isten ebben az életben? Mi a terve velem?
4) Mit remélek a jövő élettől, attól az időtől, amikor majd Jézus elé állok?
5) Várom-e Jézus eljövetelét, és a vele való találkozást?
6) Hagyok-e beleszólást az életembe Jézusnak?

Ki-ki magában elvonulva kezdte tanulmányozni az igeszakaszt, forgatni, boncolgatni magában az olvasottakat, átimádkozva a hallottakat. Bő három óránk volt erre, amibe a természetben való járás is belefért. Hogy tovább mélyítse az elmélkedést, az Istennel való beszélgetést. Maga a természet is tanított minket, jeleket adott nekünk: a fák, a falevelek, a sár, a madarak, a szél, a dombok, a távlatok, a mozgás, a szabadság öröme, a tiszta levegő. Mindenki a maga ütemében és igénye szerint olvasott, gondolkodott, imádkozott, gyalogolt, szemlélődött, jegyzetelt ebédig.

Az ebéd ismét a közösség oldott együttlétét ajándékozta nekünk. Testi felfrissülésünket szolgálta egy kedves testvérünk bőséges gyümölcs adománya is, amelyet a csendes nap folyamán végig élvezettel fogyaszthattunk.

Az ebéd utáni idő a délelőtt megtapasztalt élmények, érzések, felfedezések megosztásáé. Gazdag, tartalmas beszélgetés kerekedett ki most is, mert mindenki mást kapott az Úrtól, mindenki másfelé haladt az Ige mentén, más kérdések, témák merültek fel benne. Az egyik nagy témakör, amelyről hosszabban beszélgettünk az Istentől ígért, számunkra tartogatott örök élet milyensége volt. Ezt emberi fogalmakkal leírni nem tudjuk, de ismerve Urunkat, teljes bizalommal készülhetünk arra, hogy minden elképzelhető földi jónál sokkal csodálatosabb lesz, ami ott ránk vár. Fontos, hogy gondolkodjunk erről, de csak olyan mértékben, és annak mentén, amit a Szentírás erről megmutat, és egy határon túl ne akarjuk emberi szavakkal leírni. De készülni rá, várni rá nagyon fontos!
Többen kaptunk útmutatást, tanácsot Istentől egy-egy aktuális kérdésünkre önmagunkkal, hitünkkel, élethelyzetünkkel kapcsolatban. A megbékélés, megnyugvás lelki ajándékáról is többen beszámoltak. Nehéz, fájdalmas élethelyzetben lévő testvéreinknek már maga az elfogadó, bizalomteljes, őszinte hangvételű közösség is támaszt jelentett. Aki úgy érezte, megoszthatta nehézségét.

Simeon ígéretet kapott az Úrtól, hogy addig nem hal meg, ami meg nem látja Izrael vigasztalását, és a kellő időben arra indította a Szent Lélek, hogy a templomba menjen, mert most érkezett el az a perc, amikor az ígért találkozás bekövetkezik. Hosszú ideig nem történt semmi az életében, semmi nem mutatott arra, hogy a várakozása beteljesül, ő mégis hűséges maradt, kitartott. Amikor eljött az idő, akkor látta meg Jézust. Mindennek rendelt ideje van Istennél, aki ígéreteit mindig betartja, de lehet, hogy nagyon hosszan kell várakozni rájuk. Emberi mércével mérve szinte felfoghatatlanul sokáig. Simeon gyönyörű története az állhatatos, hűséges, Isten szavában nem kételkedő várakozásra tanít minket.
Anna szinte egész életében a templomban szolgált imádsággal és böjtöléssel, készülve az ígéret beteljesedésére, és imáival kérve, híva azt. Személyes élete egy rövid házasság után lezárult, onnantól Isten és a közösség szolgálatába állt, Isten erre hívta őt. Amikor Jézust a templomba vitték szülei, Anna is azonnal tudta, hogy Ő a megígért megváltó, és attól fogva beszélt róla azoknak, akik keresték, várták. Simeon és Anna is olyan mélyen figyelt a Szent Lélek hangjára, hogy a kellő időben felismerték az Úr működését. Személyes életük és Isten terve egy ponton összekapcsolódott, ily módon már földi életükben bekapcsolódtak az örök életbe.

Az idei csendes nap egyik fő üzenete számunkra, hogy ha hagyjuk Istent beleszólni az életünkbe, ha engedjük, hogy velünk való terve megvalósuljon, ha mélyen figyelünk a Szent Lélek szavára, ha akkor is bízunk ígéretében, ha nagyon hosszú a várakozás a beteljesülésig, akkor örömmel és reménységgel készülhetünk Jézus visszajövetelére, és arra az időre, amikor szemtől szembe állunk vele.

Bede-Fazekas Enikő